A MOSZKVA TÉR REALITÁSA
ÉS  -  LIII. évfolyam 17. szám, 2009. április 24.

Néhány éve komoly vita zajlott a Műértő hasábjain a kortárs magyar realista festészetről, annak is a digitális médiumokat felhasználó ágáról. Szó esett benne a hiperrealistákról és a metafizikus realizmusról, Chuck Close-ról vagy David Hockneyról, a magyar hagyományokból Csernus Tiborról, Konkoly Gyuláról, Fehér Lászlóról, illetve elsősorban a leginkább érintett mai harmincas-negyvenesekről. A nem csak a magyar festészetben felbukkanó jelenségekre akkor a vita folyamán két átfogóbb meghatározás kristályosodott ki: a konceptuális-, illetve a tech no rea liz mus. Anélkül, hogy belemennénk a fogalmak részletes kibontásába, annyi mindenképp elmondható, hogy az előbbi a hagyományos festészeti megoldások és a digitális kultúra elemeinek keveredésére mutat rá, míg az utóbbi inkább a technokultúra és a cyberpunk hangsúlyos beépülésére. Ha még erőteljesebben rövidítünk, a Deák Erika Galériában rendezett egyéni kiállítás kapcsán elmondható, hogy Kupcsik Adrián az utóbbi egy évtizedben kisebb-nagyobb irányváltásokkal a tech no rea liz mus tól jutott el a konceptuális realizmusig.
A fogalmi tisztázás persze sohasem árt, de miért is fontos ez magukon a fogalmakon túl? Elsősorban a megjelenített látvány értelmezése szempontjából. Egy évtized alatt ugyanis, ha lassan is, de nagyot fordultunk a digitális látványvilág körül. A tíz évvel ezelőtti rácsodálkozást, és az elsősorban a komputerek megjelenése nyomán átváltozott filmből és fotóból, illetve az internetből kiinduló értelmezést mára egy sokkal józanabb és klasszikusabbnak mondható megközelítés váltotta fel. Mindez jól megfigyelhető Kupcsik Adrián műveinek átalakulásán. Korai képein a hol lywoodi filmek alakjait Gerhard Richter elmosó technikájából és a pixelekre bontott valóságból kiindulva jelenítette meg; a kétezres évek elején a pho to shop és a képregények látványvilágát ötvöző portrék mellett tisztán a szoftver generáló hatására építő jeleneteket hozott létre, amelyeknél a virtuális modelleket a számítógépes program segítségével állította be különböző testhelyzetekbe és csoportokba. A Richtertől és Károlyi Zsigmond hatásától egyre inkább elkanyarodó és önállósuló életműben 2004-05 körül tűntek fel a klasszikus festészeti beállításokra, idézetekre építő művek, illetve a makettszerűen megfestett látványok.
A mostani művek, amelyeket az anyag (fatábla), a szín- és a tömegkezelés, valamint a következetes felülnézet is összeköt, tulajdonképpen tematikusan oszthatók két nagyobb csoportra. Az egyik csoportba a szobában összeállított banális installációk festményei tartoznak, köztük a címadó: A szív működése. Tulajdonképpen ironikus, sokféle utalással teli tárgy együt tesekről van szó, akárha unalomból összerakott, „kínos" környezetekről, amelyek valamiféle abszurd vagy esetleg mégiscsak valós működést modelleznek. A működés csak modellszerűségében kötődik a fizikai vagy biológiai törvényszerűségekhez; a virtuális áramlást biztosíthatja akár egy növény vagy egy ragasztószalag is. A szív működésén például jól láthatóak a párnákból és csészékből kirakott kamrák vagy éppen a papírból vagy ragasztószalagból való erek. Peter Fischli és David Weiss híres, 1987-es videójára asszociálhatunk, A dolgok menetére, amikor egy üres raktárhelyiségben különböző tárgyak és gépezetek hozzák egymást mozgásba; ember nem látható, csak legurul valami, a víz kiborul az üvegből, átbillen, meggyújtja, elszakítja, továbbgörgeti, mintha önmagától menne minden harminc percen keresztül. Kupcsiknál a festményből természetesen erős hangsúllyal hiányzik az időmomentum, így a művész által létrehozott, különös perspektívájú látványt pásztázó szem egészíti ki működő rendszerré a megfestett installációt.
A másik csoportba a külső teret ábrázoló művek tartoznak, köztük a legmeglepőbb, a Moszva tér elképzelt állapotát mutató festmény. Furcsán álldogálnak az emberek a téren, kicsit úgy, mintha egy playmobil-játék részei lennének. Nincs valódi életük, még a terük sem igazi; a játék villamos nem tudna megfordulni a túl szűkös kanyarban, minden csak egy irányba mehet. Egy nagyon steril, vállalhatatlan jövő tiszta, szép és új játékvilága ez, amelyben nincsenek kétes elemek, hajléktalanok, rendőrök, munkára váró erdélyiek, cigányok, hittérítők, és nincs tömeg sem. Nincs semmi, csak a játék és a látvány rendje, a játékból és a látvány kedvéért felrakott építészeti elemek, mégpedig furcsán lehetetlen felülnézetből: aki a makettet összerakta, az néz így minderre, miközben megfesti.
A mindenfajta zavaró elemtől megtisztított, kínosan játékos s éppen ettől nyugtalanító mű látványvilága igencsak messze került a tech no rea liz mus meghatározásától. Itt már az évtizeddel korábbiaktól eltérően nincsenek cyberpunk szereplők vagy ismerős figurák, csak a lehetetlen realitás: egyfajta álomvilág, amelyhez Kupcsik a filmek és számítógépek játékától indulva, a hagyományos festészet érintésével jutott el.